Egyre kevesebb embert ismerek, akinek volt gyerekszobája

Avagy mi illik és mi nem illik.
Budapest, 2013.október 23.

Minap hivatalos voltam egy szakmai prezentációra. A helyszín egy belvárosi étterem. A meghívó nagyon elegáns volt és a téma is érdekesnek ígérkezett, úgy gondoltam ha már megtiszteltek azzal, hogy meghívnak egy ilyen jellegű eseményre, nem mondhatok nemet.
Nekem pont munkaidőbe vágott az időpont, de szerencsére a főnöknőm előzékenysége miatt sikerült megoldanunk, hogy egy munkaidő cserével részt tudjak venni az eseményen.

A meghívón 17:30 perces kezdés állt. Rengeteg napi teendőt kellet bepasszíroznom a délelőttbe és a kora délutánba, így kissé roham tempóban, de a megjelölt időpont előtt 10 perccel megérkeztem a helyszínre.

Döbbenten tapasztaltam, hogy a meghívottak részéről majdnem elsőként érkeztem. 1-2 embert láttam még csak lézengeni az asztalok között. Belépve a terembe a főszervező kedvesen fogadott. Köszöntünk egymásnak. Majd az asztalok irányába fordultam és az ismeretleneknek kezet nyújtva bemutatkoztam. Kölcsönösen köszöntünk egymásnak. Odaköszöntem az ismert kollégáknak és egy ismerős mellett helyet foglaltam. beszélgetni kezdtünk.

Lassan érkeztek a meghívottak. Szinte mindenkit ismertem személyesen. Ami azonban feltűnt, hogy szinte senki sem jött oda köszönni. Nem ültem fő helyen, de eldugott helyen sem. Egy idő után kezdett kínossá válni a helyzet. A terem lassan megtelt ismerősökkel, akik mintha mind elfelejtettek volna köszönni. De nem csak nekem, egymásnak is. Főleg férfiak érkeztek, így még jobban kezdett bosszantani a dolog. Nő vagyok, előbb érkeztem, mégsem köszön senki. Talán nem vesznek észre?
DE ebben a pillanatban ezt meg is cáfolta egy szintén régi ismerős, aki széles mosollyal lépett be az ajtón és mindenkit egyesével köszöntött, hozzám is odajött, kaptam tőle két puszit, hiszen több, mint 20 éve ismerjük egymást. Váltottunk 1-2 szót.
Az előadás kezdése csúszott, mivel vártunk még néhány vendéget, így volt időm kicsit körbenézni. A szemem összeakadt az ismerősökkel. Néhányan hirtelen elkapták a tekintetüket, néhányan csodálkozva vagy tanácstalanul néztek rá - gondolom ők is rájöttek, hogy valamit elfelejtettek - néhányan feltalálták magukat és biccentettek. Hogy feloldjam a kínos szituációt, én kezdtem körbejárni az ismerősöket, odaköszöntem, érdeklődtem, hogy vannak, de közben végig azon töprengtem, hogy én lettem ennyire rigolyás vagy netán kimentek az alap udvariassági szabályok a divatból???
Az előadás végeztével még néhány ismerőssel összebiccentettünk, de én kezdem magam elég rosszul érezni. Lehet, hogy nem szeretnék ilyen társasághoz tartozni, akiknek láthatóan nem igen volt gyerek szobájuk. Szerencsére bejött egy telefonhívás. Az egyik páciensem rosszul lett, így távozni kényszerültem.
Nem bántam.
Én azért maradnék a jól bevált etikett és udvariassági szabályoknál. Ha belépek valahova köszönök, Először a hölgyeknek. Idősebbektől kezdve  fiatalok felé, majd az uraknak. Akikkel még nem találkoztam azoknak kezet nyújtva bemutatkoznék.
Szerintem így illik!